Vártam az első alkalommal megrendezett tábortüzes, elengedős összejövetelt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy izgultam, és hogy túlságosan készültem volna rá… Vagyis készülni abban az értelemben készültem rá, hogy természetesen megadtam a szeretetet és tiszteletet. De nem éreztem különösebb izgalmat, mert valahogy számomra ezek, a belső világom részét képezik. Tudtam, hogy ebben a sztoriban olyan, hogy rosszul sülne el, nem létezik. Számomra maga a tűz elem szent, maga a belső munkák, mint az írás, és elengedés szintén olyan fogalmak, amik nélkül valahogy nem is tudom elképzelni az életemet.  Nekem természetes, hogy időközönként meg kell állni és számot vetni, mik azok a dolgok, események, emberek, helyzetek, amiket ideje útnak engedni, amiknek „lefőtt a kávé”, és teljesen felesleges magunkkal cipelni. A lelki szemeim előtt elképzeltem a szitut, hogy majd jönnek páran, jó lesz a hangulat, ropog a tűz, mondok pár gondolatot, amiket magamnak is mondok ilyenkor, elmondom azt az imát ami szerintem nagyon ütős, és aztán dimi-duma, beszélgetünk, sztorizgatunk.

Most mondjam azt, hogy szó szerint így alakult az este? Mert igen, pontosan ez történt. Nem is kellett ide több.