Vártam az első alkalommal megrendezett tábortüzes, elengedős összejövetelt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy izgultam, és hogy túlságosan készültem volna rá… Vagyis készülni abban az értelemben készültem rá, hogy természetesen megadtam a szeretetet és tiszteletet. De nem éreztem különösebb izgalmat, mert valahogy számomra ezek, a belső világom részét képezik. Tudtam, hogy ebben a sztoriban olyan, hogy rosszul sülne el, nem létezik. Számomra maga a tűz elem szent, maga a belső munkák, mint az írás, és elengedés szintén olyan fogalmak, amik nélkül valahogy nem is tudom elképzelni az életemet. Nekem természetes, hogy időközönként meg kell állni és számot vetni, mik azok a dolgok, események, emberek, helyzetek, amiket ideje útnak engedni, amiknek „lefőtt a kávé”, és teljesen felesleges magunkkal cipelni. A lelki szemeim előtt elképzeltem a szitut, hogy majd jönnek páran, jó lesz a hangulat, ropog a tűz, mondok pár gondolatot, amiket magamnak is mondok ilyenkor, elmondom azt az imát ami szerintem nagyon ütős, és aztán dimi-duma, beszélgetünk, sztorizgatunk.
Most mondjam azt, hogy szó szerint így alakult az este? Mert igen, pontosan ez történt. Nem is kellett ide több.
Nekem is új volt a helyzet, hiszen nem magamban csináltam, és egy valami biztos, van valami csodálatos abban, mikor egymás számára idegen emberek összegyűlnek, megosztják egymással életüknek bizonyos történéseit, majd egyszerre égetjük el a tűzben azokat a dolgokat, melyektől meg akarunk válni. Amiket már nem akarunk tovább cipelni.
Megbeszéljük egymással, hogy hozzunk össze minél több ilyen összejövetelt, számcsere, facebook bejelölések, és már is elkezdődik egy közösségalkotás. Az, hogy hosszabb távon mi sül ki ebből nem tudni, egy valami biztos, mégpedig az, hogy jó érzés összehozni embereket, megismerni egymást, emberi módon beszélgetni, nem pedig csak a neten chat-elni, arc nélkül, felületesen, hanem elmerülni a témakörökben és támogató környezetre találni. Felismerni, hogy másnak is ugyanúgy megvannak a maga játszmái, csatái, és hogy egyáltalán nem lógunk ki a sorból a küzdelmeinkkel.
Nem indián táncot jártunk, se nem valami extra spirituális rituálén vettünk részt, ahol sámán dobok szóltak, csupán emberként voltunk jelen, szeretetben, kíváncsian, kimozdulva a hétköznapok rutinjából…
Hiszem és tudom, hogy sok ilyen közösségre, programra van szükség, mert az utóbbi időkben nagyon eltávolodott egymástól az emberiség, és az nem biztos, hogy a legjobb út.
Ha hívást érzel, gyere és tarts velünk legközelebb te is, hozd magaddal a haverodat, barátnődet, akár a gyermekedet és mondd el a te történeted, hogy tanulhassunk belőle, vagy csak egy jót szórakozzunk rajta.
Társas lények vagyunk, és olyan időszak van, ahol lemorzsolódnak a felületes emberek, felületes barátságok és szépen lassan kialakulnak azok, amiknek van létjogosultsága. Mert a mű dolgok ideje lejárt. Szerintem ezt sokan érezzük…
Szóval ennyi. Köszönöm azoknak, akik eljöttek, jól éreztem magam, jó kis este volt!
Jön a jó idő, tavaszodik, lassan rügyeznek a fák, még több napsütésben lesz részünk. Terveink közt szerepel közös megegyzésre sütögetés, sőt hangtálakkal, gonggal is fognak kényeztetni bennünket, de ez még maradjon meglepetés… Látogasd az oldalamat, ahol hamarosan láthatod az újabb töltekező programokat, ahova szintén nagy-nagy szeretettel várok mindenkit, aki hívást érez…
*A fotók minősége nem a legtutibb, de ott akkor nem is azzal voltunk elfoglalva… 🙂
